A 21. század egyik legnagyobb kihívása a tiszta víz megszerzése lesz. Ennek aggasztó jelei már napjainkban is tapasztalhatók...
Az utóbbi években világszerte a globális felmelegedés és klímaváltozás várható hatásaitól zeng a sajtó, hetente újabb és újabb elemzések látnak napvilágot a hőmérséklet-emelkedés lehetséges mértékéről és ennek gazdasági-társadalmi következményeiről. Miközben az előbb említett jelenség szinte már divattémává vált a kutatók körében, addig a globális édesvíz-problémákra mintha kevesebb figyelmet szentelnénk, pedig a 21. század egyik legsúlyosabb, megoldásra váró kihívása egyértelműen a permanens vízszennyezés és a fenyegető vízhiány. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy évente 5-8 millió ember hal meg és közel 250 millió kap valamilyen betegséget szennyezett, fertőzött víz fogyasztása következtében, főként Afrika és Ázsia, környezeti szempontból egyébként is súlyosan terhelt részein. A globális vízkészletek alig 3,5 %-a édesvíz, de ennek jelentős része jég formájában a sarkvidékeken, valamint felszín alatti vizekben található. Nem meglepő tehát, hogy az emberiség jelenleg a meglévő vízkészletek mintegy 55%-át használja és ez az arány az előrejelzések szerint néhány évtizeden belül 70%-ra növekszik majd. Ennek egyik legfőbb oka az alapvető vízellátási gondokkal küzdő észak-, közép-, és kelet-afrikai, közel-keleti, közép- és dél-ázsiai, valamint távol-keleti országok robbanásszerű népességnövekedése, amely hatalmas vízszükséglet-növekedést indukál. A fogyasztás kisebbik részét kommunális szükséglet, nagyobbik hányadát azonban az ipar és főként a mezőgazdaság által felhasznált vízmennyiség adja. Ez utóbbi esetében nagyon gyakran előfordul, hogy a hagyományos fölművelési módszerekhez szokott, újítani nem tudó, vagy nem akaró tulajdonosok túlöntözik a földeket, szikesedést idéznek elő, ezáltal csökkentve az amúgy is szűkülő termőterületek nagyságát.
A vízellátás hosszútávon történő biztosítása alapvető célja és feladata bármely országnak. Klasszikus példája ennek Egyiptom, amely kilenc országgal osztozik az ország lakosságának 97%-át vízzel ellátó Níluson. Több, az észak-afrikai nagyhatalom regionális dominanciáját tükröző Nílus-egyezmény megkötése mellett az utóbbi 150 év során Kairó számos alkalommal kijelentette, hogy akár fegyverrel is biztosítani fogja a számára nélkülözhetetlen vízhozamot, erre azonban – kisebb incidensektől eltekintve – nem került sor. Számos esetben diplomáciai konfliktust, vagy konkrét fegyveres összecsapást okozott egy-egy folyó, vagy tó birtoklásának, vízhozama biztosításának szükségessége. Ilyen volt például Szenegál és Mauritánia több száz halottat követelő küzdelme a Szenegál folyóért 1989-ben, vagy a Niger folyó, a Csád-tó, illetve a Viktória-tó vizéért különböző afrikai államok között lefolyt incidens. Áldozatokat követelt a Jordán folyó szíriai elterelési kísérlete miatt vívott harc Izrael és Szíria között az 1960-as évek második felében, illetve a Mekong folyó vizéért kialakult szembenállás Vietnam és Kambodzsa között. Dél-Amerikában a Parana folyón épített hatalmas paraguayi vízerőmű okozott viszálykodást Brazília, Paraguay és Argentína között, míg északabbra a Rio Grande vízhozamát keveslő Mexikó került szembe északi szomszédjával 1994-ben. A gazdasági problémáit enyhíteni kívánó közép-amerikai állam, az Egyesült Államokba irányuló migráció megfékezéséért cserébe 20 milliárd dolláros hitelt, illetve 2,8 millió köbméter vizet kért Washingtontól. A víz értékét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy Mexikó végül pénzt kapott, de vizet egy cseppet sem. A mai napig komoly gondokat okoz a Gangesz folyón 1984-ben épített indiai gát nyomán kialakult bangladesi vízhiány, amely a föld egyik legnagyobb ütemben növekvő népességének növekvő igényével párosul, továbbá a Tigris és Eufrátesz folyók egyoldalú elterelése, valamint túlhasználata török részről, amely állandó iraki tiltakozás mellett zajlik. Az Aral-tó kiszáradása is túlöntözés (gyapot) következménye, mely komoly feszültséget okoz Türkmenisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán, valamint Üzbegisztán között. A mai napig nem zárult le Magyarország és Szlovákia között az a nyolcvanas évek végén kipattant konfliktus, amely a bős-nagymarosi vízerőmű építkezéseinek egyoldalú magyar leállításával kezdődött, illetve a 2000-es évben történt tiszai ciánszennyezés kapcsán megkezdett bírósági tárgyalás.
Kína folyóinak többsége a szennyezettségi skála élén helyezkedik el, az ázsiai óriás súlyos vízellátási gondokkal küzd. A Pekingben élő emberek fogyasztása egyre kevésbé megoldott, a felszín alatti vizek kiemelése elképesztő méreteket öltött, ezért a kínai kormányzat nagyszabású csatornázási munkálatokba kezdett, amely során egy 1400 kilométeres vezetéken keresztül, északról szivattyúznának vizet a fővárosba. A projekt gigantikus méreteit jellemzi, hogy egy nyolc kilométer hosszúságú átemelő rendszer segítségével juttatják a vizet a vezetékekbe. A vízhiány okozta aggodalmak Dél-Európában, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában is megoldási lehetőségek keresésére sarkallják az adott országokat. Azokat a területeket tekinthetjük vízhiányosnak, ahol az egy főre eső, megújuló vízmennyiség nem éri el az 1000 köbmétert évente. Kiemelten veszélyeztetett országok a Közel-Keleten és Észak-Afrikában találhatók, de Ausztráliának is sürgős válaszokat kell adnia a vízhiány okozta problémákra, hiszen harmadik legnagyobb városa, Perth hatalmas ütemben fogyatkozó vízbázissal rendelkezik, utánpótlása pedig jelenleg még nincs. Izrael, úgy tűnik előrébb jár a vízellátás biztosítása terén, hiszen már a kilencvenes évek során megállapodást kötött Törökországgal, melynek keretében napi rendszerességgel tankerhajók szállítják a vizet a Földközi-tengeri Ashkelon kikötőjébe, de a két ország tervbe vette egy állandó, hármas csővezeték kiépítését is, amelyen keresztül – kőolajon és földgázon kívül – víz érkezne a zsidó államba. Törökország geopolitikai fontosságát és a regionális vezető szerep megszerzésének lehetőségeit – sok egyéb mellett – az is erősíti, hogy a Föld egyik legnagyobb vízkészlete található a területén. Katar, Kuvait, Szaúd-Arábia, Jordánia, Omán, Bahrein, az Egyesült Arab Emirátusok, Líbia, Algéria és Tunézia szintén igyekszik megoldásokat találni. Egyes országok felszín alatti vizek kutatását, majd kiemelését, mások a tengervíz lepárlását, sótalanítását helyezik előtérbe, azonban ez utóbbi nagyon drága eljárás és az előállított víz sokszor emberi fogyasztásra nem alkalmas.
Egy német szakértőcsoport 2007-ben megjelent tanulmánya szerint 2050 körül regionális, 2080-2100 körül pedig globális szinten is háború törhet ki a víz birtoklásáért, amely akkorra már drágább lesz, mint az arany. Ha figyelembe vesszük a környezeti és társadalmi folyamatok káros hatásait (tengerszint-emelkedés, szárazság, sivatagosodás, szikesedés, szennyezések), akkor szaporodó vízkonfliktusok szemtanúi leszünk az elkövetkező évtizedekben.
|