A marokkói hatóságok – tanulva a többi észak-afrikai példából – most már brutális rendőri fellépéssel igyekeznek elejét venni mindenféle megmozdulásnak az ország városaiban, hiszen a január 30.-án, majd február 20.-án megrendezett, akkor engedélyezett tüntetéseket is kemény kézzel feloszlatták már, a most hétvégére meghirdetett gyűléseket pedig már be is tiltották és a városokban gyülekező csoportokat megerősített rendőri alakulatok már az első órákban szó szerint szétverték. Ez történt minden jelentősebb településen: Tangier, Kenitra, Agadir, Marrakech, Casablanca és még sorolhatnánk a városok neveit. Ráadásul a marokkói vezetés odáig elment az ügy elfojtásában, eltussolásában, hogy nem csak az állami médiát (amiben egyetlen szó sem esett az egészről), de még a külföldi médiumokat is megpróbálták rábírni az események elhallgatására.

De míg Marokkóban a lakosság szembenáll a rendőrséggel, katonasággal, addig az évtizedek óta marokkói megszállás alatt álló területen, Nyugat-Szaharában a marokkói civilek és a hatóságok egységbe tömörülnek, hiszen közös ellenségük a szaharai nép mindennemű ellenállási vagy “kitörési” kísérletére agresszióval reagálnak – de nem ritka a szimpla diszkrimináción vagy gyűlöleten alapuló támadás. Ez történt hétvégén is, amikor pénteken botokkal, kövekkel felfegyverkezett fiatal marokkóiak érkeztek Dakhla városának egyik, szaharaiak lakta negyedébe és támadást indítottak az ott lakók ellen, majd a pénteki események miatt utcára vonuló szaharaikkal szombaton is összecsaptak. Az igazán megdöbbentő azonban az az állítólagos hozzáállás, amelyet helyi források tettek közzé: a hatóságok pénteken és szombaton is közbelépés, akció nélkül végignézték, ahogy a marokkói fiatalok fosztogatnak és verekszenek a szaharaikkal, és szintén nem tettek semmit, amikor a fiatal bandák autókat gyújtogattak és házakba törtek be – néhány száz méterről figyelték az eseményeket.

Vasárnapra mindenesetre valamelyest normalizálódott a helyzet, ugyanis a hatóságok mindennemű gyülekezést, megmozdulást igyekeznek megakadályozni azóta is. Az 1976 óta megszállt területen egyébként egyetlen tüntetés sem volt az észak-afrikai eseményekhez kapcsolódóan, annak ellenére, hogy egyes források szerint jelentős számú marokkói katona került kivonásra a sivatagi területről, hogy az anyaország esetleges forrongásaira válaszoljon. Összességében a legtöbb forrás adatai szerint hozzávetőleg 100, főleg szaharai ember sérült meg az incidensekben, amely a szaharai függetlenségi mozgalom, a Polisario Front illetve egyéb függetlenségpárti aktivisták szerint sem köthető politikai céljaikhoz és a függetlenség ügyéhez.

Ez visz el minket egy valószínűbb magyarázathoz, amely összefüggésben van a marokkói szervezésű dakhlai zenei fesztivállal, hiszen a többnapos rendezvény egyik pénteki koncertje után (Rouicha volt egyébként az előadó, érdemes meghallgatni, igazi tradícionális berber zene) indult meg a feltüzelt és balhés kedvű, nagyjából 300 fős csoport Umm Tounsi negyedébe, ahol ezután el is szabadult a káosz, a rendőrség pedig főleg arra ügyelt csak, hogy az erőszak ne gyűrűzzön tovább és az újságírók ne tudjanak tudósítani a helyszínről. Az események után a főszervezők vasárnap bejelentették a zenei fesztivál azonnali bezárását.

Az ilyen hírek ébresztik igazán rá a nyugat-szaharai függetlenségben még valamelyest reménykedőket, hogy az egész “szabadságharcnak” nagyon már nincs is értelme, hiszen a szaharai nép kisebbségként, elnyomásban él ősi hazájában és a marokkói állam hozzáállásából kiindulva sem az erőszaknak, sem a párbeszédnek nincs értelme. De azért a remény hal meg utoljára: függetlenséget Nyugat-Szaharának!