Miután szinte minden létező hírügynökség, médium a témával foglalkozik, valószínűleg mindenki számára egyértelmű, hogy az évtizedeken át diktatórikus eszközökkel, személyi kultuszra épülő politikai berendezkedéssel elnyomott arab világ forrong és a most felszínre tört elégedetlenség hullámait világszerte mindenki, minden egyes magyar ember érzi vagy érezni fogja saját bőrén. Eddig azonban valamilyen szempontból kiszámíthatóan, relatíve brutális erőszakhullámok (ezzel persze nem a sok, ártatlanul meghalt tüntető életét szeretné a poszt szerzője leértékelni) nélkül zajlottak az események Marokkótól, Tunézián át Bahreinig. Most azonban elérkezett az a pont, amikor elképzelhető, hogy az egyik forrongó országban új szintre lépnek az események és polgárháborús helyzet jöhet létre: a válasz már valószínűleg ott van a fejekben, igen, Líbiáról van szó.

Nagyjából úgy múlt hét szerdájától (február 16.) kezdődően súlyos tüntetések rázták meg az országot, annak is főleg az északi részét (amely ősidők óta az országot irányító diktátor, Muammar al-Gaddafi – Kadhafi – ellenzékének bázisát jelenti), Bengázi és Al-Baida városában, amely megmozdulásokra a hatóságok brutalitással válaszoltak, többek között helikopterről is lőtték az embereket. A halálos áldozatok ellenére a megmozdulások folytatódtak és egy nap múlva már az ország többi része is csatlakozott a diktátor távozását követelő északiakhoz, és egy-két hegyvidéki településen már ekkor átvették a tüntetők az irányítást. Lassan minden szem a fővárosra, Tripolira szegeződött, amelynek lakossága otthonába húzódva várta a fejleményeket és igyekezett távolmaradni a kötelező kormánypárti és az ellene szervezett ellenzéki tüntetésektől is. Aztán megtörtént az, amire az afrikai mércével nézve relatív jólétben élő líbiai lakosságtól pont nem számított senki: a zömében fiatal tüntetők felvették a kesztyűt és annak ellenére, hogy napokon át éles lőszerrel, helikopterekről lőtték őket, szembeszálltak a katonasággal és február 21.-ére elfoglalták az ország második legnagyobb városát, Bengázit, amiben persze jelentős szerepet játszott az is, hogy a katonák jelentős része nem volt hajlandó saját népével harcolni és inkább a megmozdulók oldalára állt át.

Szintén ezen a napon jött hír több más városról is (pl. Tobruk, Derna), ahol a tüntetők szintén átvették az irányítást és ezzel olyan helyzet alakult ki az országban, amelyre még nem volt példa az arab világon végigsöprő tüntetéshullámokban. Dernában például odáig jutottak az események, hogy a helyi rendőrség összecsapott a katonasággal, miután képtelenek voltak mozdulatlanul szemlélni, ahol az odavezényelt katonák éles lőszerrel lövik a városlakókat. Míg az első napokban a kormány igyekezett az északi szeparatisták (akik a kilencvenes években már fegyveres felkeléssel is próbálkoztak) akciójának beállítani a dolgokat, ekkor már nem lehet tagadni, hogy Líbia a rendszerváltozás küszöbén áll: kelettől-nyugatig, északtól-délig forrongani kezdett az ország és az egy szem, vasmarokkal őrzött Tripolit leszámítva, mindenhol hatalmas tüntetések voltak.

A fővárosban is voltak megmozdulások, bár itt csak hétfőre értek el a tüntetések igazán óriási méreteket, aminek következtében szinte az összes külföldi menekülőre fogta, de magasrangú kormánytisztviselők is lemondtak és az egész líbiai ENSZ misszió kihátrált vezére mögül. Gaddafi pedig az egyiptomi elnökhöz, Mubarakhoz hasonlóan felvette a kesztyűt, csak a szimpla kitartáson kívül egészen más utat választott: az erőszakot. Az egész internetet ellepték a Tripoliból érkező szörnyű felvételek, amelyeken helikopterekről lövik az utcákon tüntető embereket, kormányzati ügynökök lőnek közvetlen közelről emberekre és a hadsereg mindenkire lő, akire csak tud. Maga a vezetés pedig egyre jobban elszigetelődik harcában, annyira, hogy már egyes újságírók azt találgatják, egyáltalán hova tudna menekülni Gaddafi, ahol még szívesen befogadnák: az egyértelmű jelöltek egyike Venezuela, de Üzbegisztán neve is felmerült ennek kapcsán.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) a mai napon már másodszor fog összeülni, hogy döntsön a Líbiában kialakult helyzetről és az esetleges intézkedésekről, bár az valószínűsíthető, hogy a líbiai ellenzék és tucatnyi külföldi diplomata által javasolt teljes repülési tilalom nem fog valóra válni, pedig most már a légierő az egyetlen igazi fegyver Gaddafi kezében, miután hadseregének jelentős része elárulta esküjét és a diktátor ellen fordult. A napok óta egyre erősebben terjedő pletykát viszont a mai nap teljes mértékben megcáfolta, ugyanis az egyre nagyobb közhiedelemmel ellentétben az őrült nyugat- és Izrael-ellenes beszédeiről ismert nagy vezér még mindig Tripoliban van, miután az állami televízió leközölte beszédét, amelyben a megszokottól eltérően jóval zavarosabban, kiabálva közölte népével, nem fogja hagyni, hogy a forradalma és személye ellen indított összeesküvés sikeres legyen és inkább mártírként fog meghalni, minthogy elhagyja Líbiát.

Emellett azt is megígérte, hogy az utolsó csepp véréig fog harcolni a külföldi imperialisták és a droggal kábított fiatalokból álló tüntetők ellen. Hisztérikus szavaival egyébként megpróbálta az utcára csalni a forradalmát támogató állítólagos milliókat, akik könnyedén elsöpörhetnék az utcán tüntető drogos ezreket. Ezalatt a mai napon biztossá vált, hogy Észak-Líbia “felszabadult”, miután egy egykori ezredes, Hany Saad Marjaa bejelentette, hogy Gaddafi uralma megszűnt az összes északi régióban. Ez viszont nem jelenti az erőszak végét, sőt, a diktátor hívei erőszakhullámot szabadítottak el több városban is a kormányellenes tüntetőkkel szemben, így tényleg polgárháborús helyzet kezd kialakulni.

A helyzet követése a legtöbb afrikai történéssel szemben most nem túlságosan nehéz, hiszen mint általában, vérszagra gyűlik a mainstream média, úgyhogy percről-percre figyelhetjük a líbiai eseményeket is. Az olaj ára pedig 3 éve nem volt olyan magas mint ma avagy nyugodtan lehet kreálni az összeesküvés-elméleteket.